Köszöntelek!

Legindi Zsolt vagyok.

Vannak akik úgy ismerek, Legus

Az általános iskola befejezése után egy szakközépiskolába jártam Csepelre, melyet 1990-ben fejeztem be. A családi körülmények miatt, és mivel az eredeti szakmámban nem vettek fel, nemsokára dolgozni kezdtem egy ruhagyárban, mint segédmunkás.

A katonaság után, dolgoztam autófényezőnél, majd egy évig egy jogi és igazgatási osztály mellett működő irattárban, ahol levelet, irodai eszközöket hoztam-vittem, aktákat rámoltam. Nemsokára megszűnt a cég és akkor elhatároztam, hogy kitanulom a pék szakmát. (Fiatalabb koromban nyaranta dolgoztam egy pékségben, s így kerültem hát kapcsolatba a tésztákkal, vagyis a finom pékáruval és itt szerettem bele a tészta illatába.)

Elmentem a munkaügyi központba ahol nem volt ilyen átképzési lehetőség csak cukrász. Úgy gondoltam valami köze csak van a tésztákhoz, és beiratkoztam.

Szóval éltem a lehetőséggel és elmentem cukrász tanulónak.

Teljes erőbedobással elkezdtem tanulni és sikerült munka mellett négyessel végeznem a vendéglátó ipari dolgozók szakközép iskolájában. A gyakorlati helyemen sikerült állást kapnom és egyúttal megkaptam a „tésztaposztot” is. Természetesen tudtam az igazi tanulás még csak most kezdődik. Képzeljétek, egy hónapig csak rossz, a sütőben zsiradéktól folyó leveles tésztát készítettem. Itt szereztem első és utolsó nagy égési sérülésemet. (A több mint kétszáz fokos zsiradék ráfolyt a kezemre.)

Pár év múlva, egy nagynevű céghez mentem el, ahol több mint tizenhárom évet dolgoztam. Nemsokára mestervizsgát tettem és kineveztek műhelyfőnöknek a kimagasló teljesítményemért, és a munkához való hozzáállásomért.

(Itt köszönöm meg a cégnek, hogy általa sok Magyar és külföldi politikus személynek és etnikumnak is készíthettem süteményt. Többek között egy északi ország akkori nagykövetének és csapatának. Sőt olyan nagy cukrászok körében vettem részt 2007-ben a bejgli rekordon, akik meghívására elvihettem a saját magam által készített bejglit.)

Mivel 2010-ben otthagytam a céget és a hatalmas lehetőséget, hogy akárki lehessek, megpróbáltam több helyen dolgozni, hogy minél több tapasztalatot szerezzek a szakmáról.

Ez nem ment egyszerűen!

Legfőképpen a munkahelyi higiéniáról és munkahelyi viselkedés szabályairól, hatékonyságról volt véleményem, s ez nem mindig volt összhangban a tulajdonossokkal.

Most hát úgy döntöttem megpróbálok azoknak segíteni, akik még csak most kezdik a cukrász szakmát vagy a hagyományos süteményeket részesítik előnyben, és úgy döntöttek, hogy mostantól ők maguk fogják elkészíteni otthon a saját kis süteményeiket. Az évek alatt számtalan tanulóm volt akiknek segítettem elindulni ezen a pályán. Vannak akik most jó nevű cégeknél dolgoznak s talán már vezető cukrászok lettek, s vannak akik elbuktak mert hiányzott a „szándék és az akarat”. De az is lehet, hogy olyan körülmények közé kerültek, ahol nem tudtak kibontakozni.

Mindemellett, továbbra is minden tiszteletem azoknak, akik nemcsak szakmailag, hanem emberileg is helyt állnak ebben a nehéz időben, ebben a szép szakmában, s segítenek az utánpótlásnak.

Lehet, hogy kicsit konzervatív és borúlátó vagyok, de lassan beigazolódik az, amiért a szakmai pályafutásom alatt a munkahelyeimen felszólaltam. Vagyis előbb a feltétel és eszköz biztosítása minden téren, és akkor lehet a dolgozótól is elvárni, hogy a társadalom felé az elvárt minőséget és mennyiséget lerakja az asztalra. Csakis akkor lehet a tulajdonos és a dolgozó is elégedett, hogy mindent megtett a cél elérésének érdekében. A profit soha nem kerülhetne a higiénia és a munkahelyi biztonság elé!

Kedves olvasó! Bármerre visz az élet, álljunk ki magunkért, az álmaink a sajátunk, s ha valóra váltjuk, azzal teljesebb emberré válhatunk.

Köszönöm azoknak, akik a mai napig támogatnak és gátolnak a munkámban, mert így tudom, hogy még mindig sok a tennivaló.

Külön köszönet az én drága feleségemnek és leányaimnak a támogatásukért!

Üdvözlettel; Legindi Zsolt